A gyerekeink tőlünk tanulnak mindent, ez hatványozottan igaz az illemre is.
Színházi előadásnál dolgozom, jönnek be a szülők a gyerekeikkel, mert éppen gyerekműsor van. Az esetek felében a szülő megérkezik, elmegy előttem mint egy birka, mindenféle köszönés nélkül, persze a gyerek sem bír egy szót sem szólni, nem tanították meg rá.
Az esetek másik felében a szülő köszön, a gyerek meg néz riadtan, a hely ugyanis olyan, mint egy templom, a kicsik meg meg vannak illetődve tőle. Alig néhány szülő veszi a fáradságot, hogy rászóljon a kölykére, így akkor már az is köszön.
A köszönő gyerekek amúgy aranyosabbak is, nyilván nem lehet mosolygás nélkül kibírni azt, amikor bejön az ajtón egy tökmag és selypítve mondja, "Csókolom". Aztán a második pillanatban meglepődik, hogy ki az a magas, nagy állat mellette (én), aki mosolyog mint a tejbetök.
A legviccesebb az, amikor a nem köszönő szülő fél perc múlva visszajön, és vörös fejjel kérdi, merre is van a ruhatár. Érdekes, ilyenkor mindig köszönéssel kezdik. Talán az pár perccel azelőtt láthatatlan voltam?
(Igen, ez egy gyorsposzt volt a köszönésről.)