Barátnőm pszichológián tanulta az alábbi alaptörténetet, tökéletes példa arra, hogy hogyan ne neveljük a gyerekünket. A pszichológia amúgy is fontos terület, a legtöbb bűncselekmény elkövetője múltjában felbukkan egy-egy pszichológiailag is igazolható defekt(us) vagy hiányosság, félrenevelés.
Áll tehát a mintacsaládunk, melyben apuka és anyuka egyetlen rosszcsont kölyköt nevel. Felmerül a kérdés, hogy ilyenkor mi a teendő, ha ugyanis a gyermeknek mindent megengedünk, akkor hozzászokik ahhoz, hogy csak hisztizni kell, erőfeszítést tenni pedig nem a cél érdekében. Ugye a rábeszélés ilyen fiatal korban nem segít, a pofont, verést meg már nem tartják éppen számon a 21. századi nevelési eszközök között. Személyes kedvencem az, amikor az idióta szülő azt mondja a gyerekének, hogy ha az valamit nem csinál meg, akkor nem fogja szeretni – ezzel szerencsétlen gyereket fiatal kora óta lelki terrorban tartják, a folyamatos félelem attól, hogy majd nem szeretik, illetve az ebből kialakuló felnőttkori mindenkinek megfelelni vágyás és totális önértékelési hiány vezethet aztán egy teljesen elcseszett élethez.
Visszatérve mintacsaládunkhoz, a szülők a rosszcsont gyermeket azzal próbálták mindig lecsillapítani, hogy ha nem fekszik le esténként, akkor majd jön a mumus, és jól elviszi. A baj csak azzal volt, hogy a gyerek már kezdte nem elhinni a mumust, újfent nem akart lefeküdni, mert úgysem létezik a szörny.
A szülők erre gondoltak egyet, s felkérték a szomszéd 18 éves srácot, aki beöltözött a mumusnak, és este eljött a gyerekért. A megszeppent kisgyerek ahelyett hogy szófogadóan lefeküdt volna – egy életem, egy halálom, – nekiesett a mumusnak. A fiatal srác is meglepődött, és a kissrác hamar leszedte a mumus maszkját, leleplezve a csalást.
Innentől fogva aztán még annyira sem lehetett megrendszabályozni, mert a szülők minden tekintélye elszállt a leleplezett nagy-mumus csalással.
