Biztos mindenkinek ismerős az a helyzet, amikor valaki rágyújt kifele menet egy épületből, vagy egy helyiségből, mire rászólnak, hogy "vigyázz, a füstérzékelő mindjárt beriaszt" és közben mégsem történik semmi. Ilyenkor megy az okoskodás, hogy "áááá, egy cigitől nem riaszt be...", de hogyan is működnek az ilyen jelzőeszközök?

Először is érdemes lenne pár szót szólni magáról a tűzről, illetve a tűzjellemzőkról. Ezen jellemzők alapján csoportosíthatjuk majd később az őket jelző eszközöket.

Nos, a tűzvédelmi felfogás szerint a tűz olyan jelelmzőit kell vizsgálnunk, ami elsősorban rá jellemző, más hatásokkal ne lehessen összetéveszteni. Ezenkívűl a tűz korai szakaszában jelentkezzen, így minél hamarabb esélyünk lesz beavatkozni az égés folyamatába. Még egy dolog, olyan legyen a tűzjellemző, amely ne egy helyre koncnetrálódjon, hanem terjedjen szét a környezetében, így távolról is jelezni tudjuk.

A megfigyelhető tűzjellemzőket a fenti szabályok alapján két csoportba sorolhatjuk, ezek az

• energia felszabadulás: hőenergia, hangenergia
• anyagátalakulás: szilárd égéstermékek, aeroszolok (füst)

Eme két csoport által közrefogott jellemzőket tűzérzékelőkkel figyelhetjük. Ezek olyan eszközök, melyek valamelyik tűzjellemző hatására jelet adnak. A kimenő jel szolgálhat csak magára a jelzésre, de alkalmas további feldolgozásra is.

Nyílván mivel a tűzjellemzőket io többféle csoportba sorolhattuk, így az őket figyelő tűzjelzőket is hasonló csoportokba oszthatjuk:

•  a felügyelt tűzjellemző alapján: hő-, láng-, izzás-, füst- és gázérzékelő
• tűzjellemző feldolgozási módja alapján: határérték-, különbség- és változási sebesség érzekelő
• térbeli elhelyezkedés alapján: pontszerű vagy folt-, többpont- és vonalérzékelő
• érzékelő újraélesítési módja szerint: önműködően visszaálló, valamilyen módon visszaállítható, nem visszaálíltható érzékelők

 Hőérzékelők

A hőérzékelők a felügyelt térben uralkodó hőmérsékletet figyelik. Kétféle változatuk a tűz viselkedésének más-más oldalát mérik, a küszöbérték-, vagy maximálérték érzékelők egy előre beállított hőmérséklet elérésekor jeleznek, míg a hősebesség érzékelő a hőmérséklet változásának bizonyos sebessgénél ad riasztást. Azt már itt hozzá kell tennem, hogy a jelzés adásán kívül természetesen a legtöbbször megkezdődik a tűz automatikus oltása is, azonban itt most a tűzérzékelőkről írok.

A hőérzékelők érzékelő eleme lehet bimatall, amely esetben két különböző hőtágulású fémet használnak. Hőmérséklet emelkedésénél az eltérő tágulás miatt alakja megváltozik, így a jelzéshez szükséges kapcsolást zárhatja, vagy bonthatja. Másik megoldás a gyorsműködésű korongtermosztát, amelynél a korong hőmérséklet hatására konvex formából konkáv formába pattan át, így zárja a kapcsolást.

Míg a fenti tűzjelzők (hacsak a tűzben nem sérülnek meg) a tűz eloltása után önműködően visszaállnak (pl. lehűlés után a korong újra konvex formába pattan át), addig egy másik népszerű eszköz, az olvadó fémet használó tűzjelző a jelzés után cserére szorul. Bár ez költséges, azért használják előszeretettel, mert ebben az eszközben a hőre érzékeny elem egy Wood-fém. Ilyenkor az ötvözők arányával játszva, a fém olvadási pontját 65 és 230 fok közé tudják belőni, így széles körben felhasználható.

Szintén nem visszaállítható hőérzékelő a törőüveg, vagy kvarckörte. Itt egy kis üvegcsében folyadéktöltet van, melynek keverésével beállítható egy 60 és 260 Celsius fok közötti türéshatár. Hő hatására a megnövekvő gőznyomás szétveti a kvarckörtét, és beindul pl. az oltás, melynek vezetékét eddig az üveg zárta el.

Maximálhő érzékelőket tehát olyan helyre érdemes telepíteni, ahol a hőmérséklet állandó, ilyenkor a jelzési határt e fölé lövik be 20-25 fokkal. Hősebesség érzékelőt pedig változó, nem meghatározható maximálhőmérsékletű helyre helyeznek ki, ilyenkor jellemzően 3-5 Celsiusnyi percenkénti hőmérsékletváltozásnál indul meg a jelzésadás.

folytatás egy következő posztban a sugárzás-, gáz- és füstérzékelőkről...